- Bizonyára sokan meglepődve olvassák a Drégelypalánki Református Egyházmegye nevet. Az 1617 és 1952 között tevékenyen működő és mára már elfeledett egyházmegye történetét Dr. Koczó József helytörténész "A helvét hitvallás Palócföldön" c. könyvében több éves munkával dolgozta fel . Szívből ajánljuk az alábbi történeti összefoglalót, amely a könyv alapján készült és segít megismerni a reformátusok legkisebb egyházmegyéjét Palócföldön.
- A javított hit terjedése Hont vármegyében: Esztergom török kézre kerülése /1543/ előtt, 1532-ben az érsekség és a székeskáptalan Nagyszombatba költözött, a váci püspökök pedig vagy a Szepességben, vagy Győrben tartózkodtak. 1561-ben Oláh Miklós esztergomi érsek Derecskei János honti főesperest bízta meg a főesperesség vizitációjával, és papi gyűlés tartásával. A bányavárosok vidékének 8 településéről megjelent 14 lelkipásztor közül 12-t eretneknek tartott a főesperes úr! Bocskai István felkelésekor Hont túlnyomó része új hitvallást követett. Pázmány Péter érseksége kezdetén, 1616-ban, alig volt római vallású pap a vármegyében: környékünkön csak Szalkán (1615, plébánia visszaállítása) és Visken.
- II Ferdinándnak Lippay György érsek 1647 körül írt levelében Hont és Nógrád vármegyében 150-150 protestáns templomot és mindössze 35-35 katolikus templomot említ.
- A drégelypalánki református esperesség
eklézsiái a 17. század közepén:
A helvét hitvallás felvidéki elterjedését jól példázza Perlaki Könczöl Márton
lévai lelkész 1650-ben készült kimutatása a Felső-Dunamelléki Egyházkerület
eklézsiáiról. A palánki esperességhez 21 anyaegyház tartozott:
Nógrád vármegyéből Gyarmat erődítmény Turai Máté, Fülek erődítmény
Tasnádi György, Jenő Mezei János, Losonc város Mezőlaki Kis István,
Nagyoroszi város Sütő Pál, Nógrád erődítmény Malassi Gergely, Nőtincs
Laskói Miklós, F. Petény Marosi István, Szécsény erődítmény Zágorhidai
György, Verőce Szenczi András prédikátorral; Rétság a lelkész nevének
közlése nélkül szerepel.
Hont vármegyéből Helemba Perőcsényi János, Kövesd Marosi György,
Maros város Oroszi Máté, Palánk erődítmény Barsi Mihály, Perőcsény Búcsi
Máté, Szob Marosi Máté, Szokolya Varsányi Kovács Mátyás lelkésszel, I. Bél
és Pásztoha a prédikátor nevének említése nélkül.
Esztergom vármegyében Maróton Marosi István lelkész szolgált.
Az javított hitvallást jórészt a végvárak katonái és a mezővárosok, nagyobb
települések lakói fogadták be.
- Ha nincs pásztor, szétszéled a nyáj… A 17. század második felében a felerősödött ellenreformációs törekvések az állam részéről is támogatást kaptak. A protestánsokat lázadással, felségárulással vádolták. 1674-ben vidékünk ev. és ref. gyülekezeteiből a következő prédikátorok pozsonyi különbíróság elé idézéséről tudunk: Maros, Szob és Szokolya gyülekezete eltitkolta prédikátorának nevét; név szerint idézték Frajd Godefrid börzsönyi, Szokolay Pál perőcsényi, Marusy András jenői, Varsányi György rétsági, Sz/Khárosi István verőcei és Gere János petényi lelkipásztort. Közülük senki sem jelent meg Pozsonyban – a vidék a török uralma alatt állt. A Fülekről megidézett Miskolci Bodnár Mihály Chieti börtönében halt meg, Csúzi Cseh Jakab losonci prédikátort kiváltják, utóbb dunántúli püspök lett.
- Pongrác György (1669–1676) és Dvornikovich Mihály váci püspök (1689–1705) az egyházmegye állapotáról Jelentés, 1675: Az egyházmegyében 1654-ben csak 5 plébánia volt, 1675- ben pedig 73 római vallású falvát 13 pap és 32 licenciátus látta el. Mikor a püspök úr elhagyatott egyházmegyéjébe lépett, székvárosában alig talált 20 római vallású hívet. Viszont országszerte megkezdődött a török időkben református hitre tért falvak átkényszerítése a római egyházba. Így a következő évben Kollonich Lipót prímás-érsekhez intézett iratában (Értesítő, 1700) már azt fejtegeti, hogy az eretnekség visszaszorítására és az egyházi javak visszavételére alkalmas az idő:
- * béke lévén, az eretnekek félelemben élnek;
- * a templomok visszavétele azért menne könnyen, mert a püspökség területén törvényesen egyetlen templom sincs odaadva a protestánsoknak.
- * a római vallás megerősítéséhez a prédikátorok elmozdítását tartja célravezetőnek.
- Balassa prépost Ipoly-völgyi
vizitációja:
- A fejedelem vallási türelme: Rákóczi 1704-ben kiadott rendeleteivel megtiltotta a templomok
erőszakos elvételét, és az országgyűlésig a meglévő helyzet fenntartását
rögzítette. Az 1705. évi szécsényi országgyűlésen hozott döntés szerint
megszűnik a földesúri jog a vallás dolgában, a templomhasználat és a
templom jövedelme pedig a település vallási többségét illeti.
A templomok elosztása: a helembai, kövesdi, mikolai és a marosi az
evangelikusokat illeti. Ipolypásztó és Perőcsény templomhasználatának
kérdésével az országgyűlés nem foglalkozott. Ennek oka lehet, hogy az
1704. évi fejedelmi rendeletek előtt, önhatalmúlag vagy helvét hitvallású
katonák karhatalmával helyreállították vallásgyakorlatukat. Így a
vallásügyi törvényhozást kész tények elé állították, s az nem tehetett
egyebet, mint hallgatásával legitimálta a tényleges állapotot.
- Az ipolybéli templomok különös sorsa: Bél templomát a 17. században a reformátusok használták, de 1674-
ben visszakerült a római vallásúakhoz.
1704-ben a kőtemplomot ismét a kálvinisták vették birtokukba,
mely a fejedelmi rendeletek kiadása után történhetett. Ezt a
templomfoglalást Rákóczi a vármegye erejével semmissé tette.
Madocsányi Pál földesúr pedig visszaadta a római hívőknek,
és e valláshoz tartözókat hozott a faluba.
Bél reformátusait a szécsényi országgyűlés döntése kedvezőtlenül
érintette: a kőtemplomot, iskolát és parochiát a rómaiaknak
juttatta. Kezükön maradt ugyan fából épült templomocskájuk, de
ezt a szabadságharc után a földesúr felgyújtatta.
- A Börzsöny-vidéki betelepítésekről: Hont vármegye történetében olvashatjuk: „Garamkövesd, Szob, … hol a megfogyott magyarság közé 1720-ban tótok telepedtek, továbbá Mikola és Palánk, hova 1735-ben német katolikusokat telepítettek, megszűntek” mint református anyaegyház; a Vámosmikolán maradt reformátusok pedig fiókegyházként IpolyPásztóhoz csatlakoztak. Nagymaroson is kisebbségbe jutott a református vallású lakosság az 1735-ben odatelepített német katholikusokkal szemben. Drégelypalánkon, a szatmári békekötés után, megszűnt a református egyház; az esztergomi érseki uradalom 1741-ben a protestáns vallásúaknak még az ott lakást is eltiltotta, az a nehány család pedig, mely még ott maradt, a katholikusok közé vétetett fel.” (Reiszig Ede: Az evang. református egyház; Hont vm. 366.)
- A nógrádi református
gyülekezetek sorsa:
Nagyoroszi mezővárosban a 18. század végén gyakorta feszültek egymás ellen a
vallási indulatok. 1682-ben a katolikusok és a reformátusok között a közös harang
adott okot a békesség felborítására. Nagypénteken, amikor „… az harangoknak is
hallgatni, bánkódni és gyászolni köllött … Urunk Jézusunk ártatlan halálának óráján
reánk harangoztak …” panaszolták az Orosziban lakó katolikusok a pozsonyi
kamarának. A testi inzultustól sem mentes nagypéntekről szóló beszámolójukban azt
is kijelentették, hogy „nem szenvedik közöttük a kálvinistákat, minthogy többen is
vannak a katolikusok”. A zendülés miatt a kamara a helység lakosai közül négy
katolikus és hét kálvinista gazdát felrendelt Pozsonyba.
A Rákóczi-szabadságharc idején még éltek itt protestánsok, a szécsényi
országgyűlés helyet biztosít a református egyházi épületek számára. Az
evangélikusokról azonban megfeledkeztek, így ők pajtában tartják istentiszteleteiket.
Emiatt panaszukkal a fejedelemhez fordultak. Plébániák helyreállítása: Nógrád 1696;
Nagyoroszi 1710; Nőtincs 1724; Rétság 1787; F. Petényben ev. ae. 1783-ban. A
vidékre szlovákok települtek. Nagyoroszi, Nőtincs és Rétság ref. anyaegyházáról az
utolsó adat 1713-ból maradt fenn. A protestánsok további sorsa ismeretlen, csupán
Végh József említi újabban műveiben, hogy egykor reformált települések voltak.
- A szeniorátus utolsó évtizedei:
A Dunántúli Református Egyházkerülethez tartozó esperességünket
a trianoni békediktátum megcsonkította: a határon túlra került Losonc
Fülek leányegyházzal és nagy kiterjedésű szórványával, Ipolypásztó
Ipolybél filiával és Ipolyszakállossal, valamint Ipolyság. Ezek a
gyülekezetek 1938 és 1945 között átmenetileg visszakerültek az
egyházkerület “Benjáminjához”, a palánki egyházmegyéhez. A
végkifejlet az istentelen hatalom, a proletárdiktatúra első éveiben
következett be: a pártállam az egyházmegyék számának
csökkentésére kényszerítette a ref. egyházat. Ennek következtében
1952-ben megszűnt a Drégelypalánki Református Egyházmegye.
Pilismarót Dömös leányegyházzal a Dunántúli Egyházkerületben
maradt. Nagymaros, Verőce, Szokolya, Diósjenő, Perőcsény és
Vámosmikola, Balassagyarmat és Rétság missziói egyh., valamint
Salgótarján a Dunamelléki Ref. Ek. Északpesti Em.-hez került.